Egy ​igen gazdag ember az árverésen különösen értékes hegedűt vásárol. Ő tudja, miért épp ez a hangszer kell neki mindenáron. Épp elmélyülten tanulmányozná a ritka kincset, amikor látogatója érkezik: valaki, akit ugyancsak ez a hangszer érdekel, hisz ismerte valahai tulajdonosát, a zseniális, ám elzüllött, grinzingi Heurigerekben fellépő magyar muzsikust. Elő is adja a hegedű tulajdonosának azt a történetet, amit a magyar zenésztől hallott. Ez az elbeszélés lassan, de biztosan átmegy azután a magyar hegedűvirtuóz saját előadásába, élettörténetének ismertetésébe, minuciózusan pontos előadásába. Ennek során derül fény egy másik, talán még zseniálisabb hegedűművész létére és kilétére, egy osztrák bárói család egyszem gyermekére, akinek apja talán még gyermekénél is nagyobb hegedűművész volt, és akitől talán a magyar muzsikus is származik… Egymásba -dobozolt- történetekből áll az olasz író regénye, amelynek során az olvasó állandóan azt várja, végre-végre lelepleződik a nagy titok: a szereplőké is, a hegedű sorsáé is, a zene titkáé is. Maurensig egészen a mű végéig tudja fokozni a feszültséget, az egyszerre filozofikusan intellektuális és krimiszerűen izgalmas történet feszültségét, mígnem azután a végén egyre több lepel lehullása után kiderül: a történet – mint a klasszikus (nietzschei) kígyó – a saját farkába harap. Hisz a magyar zenész nem más, mint… stb. Kitűnően megkomponált, remekül előadott, a zenéről is sokat mondó, ám lényegében az egyéniség, a személy önazonosságának és inkognitóinak Kierkegaard-i ihletésű boncolása, ráadásul – már csak a zene kapcsán is – valóban Kierkegaard-i terepen és eszközökkel. Igazi remekmű, ritka intellektuális csemege, ám abból a válfajból, amely kevésbé művelt, az allúziók sokaságából csak keveset értő olvasók számára is vonzóan érdekes lehet.

Anton, Konrad Gottlob (1745 -1814)
Burman, Pieter (1668 -1741)
Petronius Arbiter (27- 66)

Ennek az életrajzi regénynek a hősnőjéről teljes bizonyossággal mondhatjuk, hogy a világ leghíresebb modellje: évszázadok óta találgatják, ki is volt valójában Lisa asszony, akinek Leonardo mester halhatatlanná tette a mosolyát. A Moulin Rouge szerzőjének művében nemcsak e nevezetes hölgy sorsának szálai szövődnek-bogozódnak a szemünk előtt, hanem a XV. századi Firenze régóta szertefoszlott, csodálatos és kegyetlen világa is tapintható közelségbe kerül.

1. Kósza nyári madarak, jöjjetek ablakomhoz dalolni és szálljatok tova.
S ti őszi sárgult levelek; tinektek nincsen dalotok, röpködjetek, hulljatok le sóhajtva.
2. Ó, ti világ apró, kóbor dalosai, hagyjátok szavaimban lábatok nyomát.
3. Leveti a világ végtelenségének álarcát azok előtt, akik szeretik.
Kicsi lesz, mint egy dal, mint az örökkévalóság egyetlen csókja.
4.A Föld könnye az, ami virágzó mosolyát megőrzi.
5.Merengő arca kísért álmaimban, mint éjszaka az eső.
6.Ha könnyezel, mert eltűnt a nap, eltűnnek a csillagok is.
7.A homok utadon, hullámzó víz, dalodat kéri s hogy ringasd el őt.
Válladra veszed-e béna terhét?
8.A nagy sivatag egyetlen fűszál szerelméért eped, de ez fejét rázza, kacag és elmenekül.
9.Egyszer azt álmodtuk, hogy idegenek vagyunk. Fölébredtünk, hogy lássuk, mennyire drágák vagyunk egymásnak.
10.A bánat csöndesen nyugszik szívemben, mint az est a néma lombokon.

Horváth Árpád (1899- 1944) színházi rendezőnek dedikált példány.

A grúzok „nemzeti festőjükként” tisztelik a magyar Zichy Mihályt, mert ő készítette azokat az illusztrációkat, amelyeket a Rusztaveli-mű grúziai és nemzetközi kiadásaiban máig leggyakrabban használnak.
A Párizsban megismert grúz barátai bízták meg Zichyt a grúzok történelmi eposzának, Rusztaveli: “Tigrisbőrös lovagjá”-nak illusztrálásával. E munkája által a grúzok nemzeti érzelmeinek, a zsarnok orosz birodalom elleni legfőbb életre keltője lett.
Tbilisziben Zichynek szobrot állítottak és utcát is neveztek el róla. / R. Bajkay Éva