„Tulajdonképpen ​​Nellinek hivták, Tolnay Nellikének, de mindenki csak Vidorkának nevezte. Mert mindig jókedvű volt, mindig vidám, mindig mosolygott az arca, a szeme; nem látta még sirni senki. Apja nevezte el Vidorkának. – Kis napsugaram, – szokta mondogatni neki,- csak mindig vidáman! Ugy segit meg az Isten! Ő is mindig jókedvű volt. Ha nehéz gond nyomta is a vállát, azt nem vette észre rajta otthon senki. Mikor hazajött, s belépett a szobába, már mosolygott és ha valami kellemetlenség, bosszúság érte, igyekezett egy-egy tréfával elütni. Szigoru, határozott, szilárd és egyenes jellemü ember volt Tolnay Károly, de áldott jókedélyü s szerette magának is, másoknak is derültté, kellemessé tenni az életet. – Ugyan, ugyan, – tréfálkozott a feleségével, mikor az szomoruan és csüggedten nézett maga elé, – hát használ-e az valamit, ha te buslakodol? Ha nagy is a szárazság, könnyeiddel nem öntözöd meg a vetést, édes fiam, csak az én szivemet szomoritod. Csak vidáman előre, majd megsegit a jó Isten! Ha rossz volt az idén a termés, annál jobb lesz majd jövőre… És megcsókolta feleségét, a jó Emma asszonyt, s addig vigasztalta és tréfálkozott vele, mig Emma asszony mosolyogni kezdett és reménység szállt a szivébe, hogy csakugyan nemsokára jobbra fordul majd a sorsunk.”