"Kaplay Demeter jött, az őszhajú prímás. Ő csak mostanra ért ide az almási veres márvány­koporsótól, ahol a fehérvári házigazda-préposttal imádkozván és könnyezvén, azt is végig­várta, míg az Anjou címert a kápolna falába beeresztik....

Bántódottan emelte fel pásztori kezét:

- Urak-urak..! Lajos teteme alig még hogy kihült..! S hozzá itt, az egyház falai közt..!

Nagyon sértette ez.

Jó, hogy agg szemével a jövőbe nem pillanthatott! Láthatta volna - - - saját magát, amint majd holnap Anjou Lajos leányát megkoronázza... S rá három évvel megintcsak önmagát, amint ugyanazt a szentkorona jelvényt: egy bitorló fejére helyezi, még ugyanazon törvényesen megkoronázott Anjou-leány életében...

De hát tévedhetett gyarló emberi természetében, - tévedhet más is, míg e lángfejű ifjú nép eléri európabeli nagykorúságát s azon magaslatokig jut, melyeket részére egy látnok-király ihletes szelleme egykor megálmodott.

Hány fellobogás lesz addig és hány romolás..! Hány bő és szűk esztendő..! De szűk és bő esztendőkön túl is, feltornyosulásokon és összeomlásokon át is, élet van rendelve a nemze­teknek, melyek mint a folyamok vízcseppjei: el nem fogynak soha."

Érvénytelenített könyvtári pecséttel.