„Naszreddin ​Hodzsa a teaházak sorában kiválasztotta a legnagyobbat és a leglátogatottabbat, ahol nem volt sem drága szőnyeg, sem selyemvánkos, felment a lépcsőn, és maga mögött húzta szamarát is, ahelyett, hogy kint az állófához kötötte volna. Csodálkozó csend fogadta, de ő nem esett zavarba. Úti tarisznyájából kivette a Koránt, amellyel előző nap búcsúzóul ajándékozta meg az öregember, és kinyitva szamara elé tette. Mindazt lassan, nyugodtan cselekedte, arcizma se rezdült, mintha az lett volna a dolgok rendje. Az emberek a teaházban összenéztek. A szamár patájával koppantott a visszhangzó fapadon.
– Már? – kérdezte Naszreddin Hodzsa és fordított egyet. – Észrevehető haladást mutatsz.
Ekkor a kedélyes, pocakos gazda felkelt helyéről, és Naszreddin Hodzsához lépett.
– Hallgass csak idej, jó ember. Mit gondolsz, a szamaradnak itt a helye? És miért tetted elébe a szent könyvet?
– Hittudományra tanítom – válaszolta Naszreddin Hodzsa zavartalanul. – Már a Korán végén járunk, és nemsokára áttérünk a Sariatra.”

A borító a gerinc en szakadt, javított.