A német XVII. század legvéresebb korszakának hű krónikája ez a regény - a német irodalom legnagyobb világirodalmiag is jelentős pikareszk regénye. A harmincéves háború történetét adja, az egyszerű közember, jobbágy, közkatona szemével. Pajzán és véres kalandok sorozata, s valamennyiből - ha sikeres, ha nem - az derül ki: az urak háborújában mindig a szegényember a vesztes fél.
Grimmelshausen e remekének első teljes magyar fordításán kívül, kiadványunk az író többi - apróbb s nagyobb - "simpliciánus" írását is tartalmazza. Az eredeti népiesen vaskos, sok helyütt tudálékos, sajátosan hömpölygő ritmusú prózáját Háy Gyula híven és pontosan ültette át magyarra. A kor történetét, a mű keletkezésének körülményeit és a korabeli, valamint a világirodalomban betöltött helyét Pók Lajos tanulmánya és jegyzetei világítják meg. 

413, 5t, 2 kihajth.mell; 351p, IVp, 6t; 423, II, 7t, 2 kihajth. kézirathasonmás, LIX, 310, 6t
1 kihajtható térkép a végéről hiányzik.

idézet a műből: "A magyar rendi társadalom abban megegyezik az európai rendi társadalommal, hogy elidegenedett az államtól; de abban különbözik tőle, hogy a magyar elidegenedett nemzetiségétől is. Csak a magyar történelemben találjuk fel azt a hihetetlen tényt, hogy egy nemzet az újkorban évszázadokig mellőzi saját nyelvét a közéletben s még e században is évtizedekig küzd ellene, mikor a lelkesebbek használatát követelik....
A tudomány s a közélet nyelve kizárólag a latin, az iskolákban a magyar nyelvet nem is tanítják,...
A nemzeti nyelvet csak ott használják, hol legkevesebb a műveltség. Csak az erdélyi előkelő körökben tartja fenn magát, de az irodalomi tevékenység ott is megakad s a szellemi élet mozdulatlanságán megfeneklik a nyelv haladása is.
.... Kazinczy, e bámulatos ember, újkori történelmünk legnagyobb alakja, irodalmunk középpontja. Belőle sugárzik szét a magyar irodalom eszméje, mint a magyar nemzetiség fenntartásának eszköze...."

"Kaplay Demeter jött, az őszhajú prímás. Ő csak mostanra ért ide az almási veres márvány­koporsótól, ahol a fehérvári házigazda-préposttal imádkozván és könnyezvén, azt is végig­várta, míg az Anjou címert a kápolna falába beeresztik....

Bántódottan emelte fel pásztori kezét:

- Urak-urak..! Lajos teteme alig még hogy kihült..! S hozzá itt, az egyház falai közt..!

Nagyon sértette ez.

Jó, hogy agg szemével a jövőbe nem pillanthatott! Láthatta volna - - - saját magát, amint majd holnap Anjou Lajos leányát megkoronázza... S rá három évvel megintcsak önmagát, amint ugyanazt a szentkorona jelvényt: egy bitorló fejére helyezi, még ugyanazon törvényesen megkoronázott Anjou-leány életében...

De hát tévedhetett gyarló emberi természetében, - tévedhet más is, míg e lángfejű ifjú nép eléri európabeli nagykorúságát s azon magaslatokig jut, melyeket részére egy látnok-király ihletes szelleme egykor megálmodott.

Hány fellobogás lesz addig és hány romolás..! Hány bő és szűk esztendő..! De szűk és bő esztendőkön túl is, feltornyosulásokon és összeomlásokon át is, élet van rendelve a nemze­teknek, melyek mint a folyamok vízcseppjei: el nem fogynak soha."

Egy régi udvarház utolsó gazdája: kisregény Erdély magyar társadalmának 1848 utáni átalakulásáról.

Malán Mihály (Zólyom,1900 – Budapest,1968.) magyar antropológus.
A sport-embertani laboratórium vezetője a budapesti Testnevelési Főiskolán (1932–40). A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Embertani Tanszékének tanára (1940–46),
Erdélyi éveiben a Hitel munkatársa (...) 3000 felnőtt személy adatait felvételezve elvégezte (...) a  hadikfalvi és józseffalvi székelyek antropológiai vizsgálatát. (Wikipédia)